A projekt kiindulópontját egy kettős – vizuális és technikai – kihívás jelentette. A korai SlitScan-kísérleteim során kezdetben a részletek szürrealitása ragadott meg, de egyre erősebbé vált az igényem arra, hogy ne csupán a kiemelt részletekkel, hanem a rögzített időbeli változás egészével foglalkozzam. A technika sajátosságából fakadó extrém oldalarányok azonban gyakran áttekinthetetlenné tették az utómunkát. Amikor erre a gyakorlati problémára kerestem megoldást, találtam rá a matematikai térkitöltő görbékre. Ezek az eredeti technikai akadályt nem hárították el, mégis egy teljesen új konceptuális dimenziót nyitottak meg előttem, amely végül a SlitSpace-projekt megszületéséhez vezetett. Mivel ehhez a látásmódhoz nem léteztek kész eszközök, a művek egy saját fejlesztésű, folyamatosan alakuló algoritmikus környezetben jönnek létre, amely a koncepcióval együtt formálódik. Ezért a koncepció sem lezárt rendszer: az új eljárások – két idő egyetlen síkon, a színcsatornánként külön futó rend, a már hajtogatott kép újrahajtogatása – nem kivételek alóla, hanem a továbbgondolásai.
A SlitSpace-projektemben az idő és a fotográfia kapcsolatát keresem ott, ahol a SlitScan-technika és a képi struktúrák matematikai újrarendezése találkozik. A SlitScan-felvételt nem tekintem puszta nyersanyagnak, és a SlitSpace-absztrakciót sem végpontnak: számomra a két képalkotási mód ugyanannak a valós időfolyamatnak két különböző, mégis egyenértékű vizuális megnyilvánulása.
A SlitScan-képek az idő sűrű lenyomatai. A mozgás, a fény és a változás egyetlen folytonos felületté áll össze bennük; nem a teret rögzítik, hanem a változást. Ez teremti meg az absztrakció első rétegét. A SlitSpace-rendezés ezt nem írja felül, hanem egy másik olvasatot kínál ugyanarról a folyamatról: a lineáris időszalag egy térkitöltő görbe mentén síkba hajlik, ahol minden részlet megmarad, mégis új viszonyrendszerben kezd működni.
A két forma egy tudatos konceptuális illesztés révén kapcsolódik össze. Míg a SlitScan magát a lineáris időbeli folyamatot rögzíti, a SlitSpace-kép ezt a rögzített időt egy új matematikai szabályrendszer alá rendeli.
Ennek a rendszernek az alapja a térkitöltő görbe, a topológia klasszikus tárgya: egy folytonos, önhasonló út, amely hajlamos megőrizni a szomszédságot. A munkáimban azonban nem tiszta formájában jelenik meg: van, amikor a sík különböző méretű csempékből áll össze – mindegyiket saját bejárás tölti ki, szabadon választott állásban és sorrendben –, máskor a bejárás csempézés nélkül, egyetlen megszakítatlan úton fut végig. A döntés kettős: milyen rendben olvasom fel az időszalagot, és milyen rendben írom a síkra; a kettő nem feltétlenül ugyanaz, és a kép a két rend egymásra vetüléséből születik. A szomszédság ezért nem ígéret, hanem mérhető hajlam: ami az időszalagon együtt volt, annak jelentős többsége a síkon is együtt marad, a többi eltávolodik, és az úton néhány ponton nyílt törés keletkezik. Ezeket a töréseket nem tekintem hibának. Van egy egyszerűbb olvasat is, amely a görbét elhagyja: a lineáris rendezés. Itt nincs kanyarodó út, csak felolvasás és tördelés – a felvétel keskeny szeletekre bomlik, mindegyik a rés egy sávjának teljes időbeli lefutása, és ezek az idővonalak oszlopokba rendeződnek, ahogy a szöveg egy újság oldalán. A kép így egyszerre mutatja a rés térbeli rendjét és az idő menetét; hogy melyik melyik tengelyre kerül, a kiolvasás irányán múlik. A szomszédság az oszlopokon belül hiánytalan, az oszlopok végén szabályos ütemben megtörik. Ez új viszonyrendszert teremt, de nem idegen formát húz az időre – a felvételt a saját szerkezete szerint teríti ki. A geometriai réteg azonban itt is ráépülhet: egy mező eldönti, mely cellák forduljanak el – bennük az egyik irány maga az idő, tehát az is elfordul velük –, és az oszlopok nyugodt rendjén átüt a minta. A görbe felől nézve ez a skála egyik végpontja – a legolvashatóbb és a legkevésbé térbeli rend –, de a mezővel ez a végpont is megmozdítható.
A rendezettség mértéke nálam nem optimalizálandó cél, hanem választható tengely: ugyanaz a felvétel megszólalhat szigorúan folytonos rendben és szándékosan szétszórt változatban is, és a kettő között folyamatos az átmenet. A kép így már nem csak a rögzített időről szól, hanem arról a rendről is, amit ráolvasok. A kép sok esetben a felismerhetetlenségig absztrahálódik – ott kezdődik egy másfajta esztétikai tapasztalat.
Az átrendezés ugyanakkor mindvégig veszteségmentes: permutáció – a legegyszerűbb esetben egyetlen, máskor színcsatornánként külön-külön, vagy egymásra épülő hajtogatások láncolata. Ilyenkor a képpontok nem a saját színükkel vándorolnak, és a síkon új színek születnek, de csatornánként egyetlen érték sem vész el. Az absztrakció a fájlban rögzített adatok alapján megfordítható: az idő nem semmisül meg benne, csak más rendbe kerül.
Ugyanabból az egyetlen felvételből gyakorlatilag végtelen sok rendezés születhet – több, mint amennyit valaha be lehetne járni –, és ezek mindegyike ugyanarra az egy időszalagra vezet vissza. Két felvétel egyetlen görbén is összefonódhat – két különböző idő egy síkon –, és ilyenkor mindkettő a saját időszalagjára vezet vissza. A végtelen tehát nem a nyersanyagban van, hanem az olvasataiban.
A hangréteg ennek a gondolkodásnak természetes folytatása. Ha a SlitScan a valóság időbeli lenyomata, a bejárási útvonal pedig ennek térbeli újrarendezése, akkor adódik a kérdés: mi történik, ha ezt az útvonalat nem csak látom, hanem hallom is? A szonifikáció során a vizuális adatok – a színek és fények, de a kép szerkezete is: a tónusok szórása és változatossága, az élek sűrűsége – matematikai leképezéssel akusztikus jelekké alakulnak, akár több, egymástól független szólamban, és a hang ugyanazt az utat járja be, amelyet a szem. A matematika azonban nem áll meg az átváltásnál: a hang saját rendje ugyanúgy szabályokból következik, mint a képé. A kép nem egyetlen összefüggő zúgásként szólal meg, hanem frázisok mentén tagolva: a bejárás szakaszokra bomlik, és minden szakasz egy-egy zenei mondatként hangzik el. A frázishatárok ugyanabból a szerkezetből származnak, amely a képet is rendezi – a hallott tagolás így nem kívülről ráhúzott ritmus, hanem a kép saját osztása.
A SlitSpace-projekt számomra egy kísérlet a fotográfia és az absztrakció határterületén, ahol a vizuális és akusztikus struktúrák egyetlen sűrített tapasztalattá állnak össze:
az időből kép lesz, a képből tér, a térből hang – és mindez visszatér az érzékelésbe.
The project began from a twofold challenge — one visual, one technical. In my early SlitScan experiments I was initially drawn to the surreality of the details, but I felt a growing need to work not only with isolated fragments but with the whole of recorded temporal change. The extreme aspect ratios inherent to the technique, however, often made post-processing unmanageable. While searching for a solution to this practical problem, I came across mathematical space-filling curves. They did not remove the original technical obstacle, yet they opened up an entirely new conceptual dimension for me — one that ultimately gave rise to the SlitSpace project. Since no ready-made tools existed for this way of seeing, the works take shape in a self-built, continually evolving algorithmic environment that develops together with the concept. The concept is therefore not a closed system either: new procedures — two times on a single plane, an order running separately in each color channel, the refolding of an already folded image — are not exceptions to it but its continuation.
In the SlitSpace project I explore the relationship between time and photography, at the point where the SlitScan technique meets the mathematical rearrangement of image structures. I do not regard the SlitScan image as mere raw material, nor the SlitSpace abstraction as an endpoint: for me the two modes of image-making are two different yet equivalent visual manifestations of one and the same real temporal process.
SlitScan images are dense imprints of time. Movement, light and change merge in them into a single continuous surface; they do not record space, but change. This forms the first layer of abstraction. The SlitSpace ordering does not override this, but offers another reading of the same process: the linear strip of time folds into the plane along a space-filling curve, where every detail is preserved yet begins to operate within a new system of relations.
The two forms are joined through a deliberate conceptual fit. While the SlitScan records the linear temporal process itself, the SlitSpace image places this recorded time under a new set of mathematical rules.
At the base of this system lies the space-filling curve, a classic object of topology: a continuous, self-similar path that tends to preserve proximity. In my works, however, it does not appear in its pure form: sometimes the plane is assembled from tiles of differing size — each filled by its own traversal, in a freely chosen orientation and order — while at other times the traversal runs through in a single unbroken path, without tiling. The decision is twofold: in what order I read the strip of time, and in what order I write it onto the plane; the two need not be the same, and the image is born from the way these two orders are superimposed. Proximity is therefore not a promise but a measurable tendency: of what lay together on the strip of time, the large majority remains together on the plane, the rest drifts apart, and at a few points along the path an open break appears. I do not regard these breaks as faults. There is a simpler reading as well, one that abandons the curve: linear ordering. Here there is no turning path, only reading and wrapping — the recording breaks into narrow slices, each the full temporal run of one band of the slit, and these time-lines arrange themselves into columns, like text on a newspaper page. The image thus shows the spatial order of the slit and the passage of time at once; which of them falls on which axis depends on the direction of reading. Proximity is intact within the columns and breaks at the column ends in a regular rhythm. This creates a new system of relations, but draws no alien form onto time — it lays the recording out according to its own structure. The geometric layer, however, can be built on here too: a field decides which cells turn — in them one direction is time itself, so that turns with them as well — and the pattern shows through the calm order of the columns. Seen from the curve, this is one end of the scale — the most legible and least spatial order — but with the field even this end point can be shifted.
For me the degree of order is not a goal to be optimized but an axis to be chosen: the same recording can speak in strictly continuous order and in a deliberately scattered version, and the transition between the two is continuous. The image is thus no longer only about recorded time, but also about the order I read onto it. In many cases the image is abstracted to the point of unrecognizability — and that is where a different kind of aesthetic experience begins.
The rearrangement nevertheless remains lossless throughout: a permutation — in the simplest case a single one, in others a separate one for each color channel, or a chain of folds built on one another. Pixels then no longer travel with their own color, and new colors appear on the plane, yet no value is lost in any channel. On the basis of the data stored in the file, the abstraction is reversible: time is not destroyed in it, only placed in a different order.
From one and the same recording, practically endless orderings can arise — more than could ever be traversed — and every one of them leads back to that single strip of time. Two recordings can also be interwoven along one curve — two different times on a single plane — and each of them then leads back to its own strip of time. The endlessness is therefore not in the raw material, but in its readings.
The sound layer is a natural continuation of this thinking. If the SlitScan is a temporal imprint of reality, and the traversal path its spatial rearrangement, then the question arises: what happens if I not only see this path but also hear it? In sonification the visual data — colors and light, but also the image's structure: the spread and variety of tones, the density of edges — are turned into acoustic signals through a mathematical mapping, even in several independent voices, and the sound travels the same path the eye does. The mathematics, however, does not stop at the conversion: the sound's own order follows from rules just as the image's does. The image does not sound as a single continuous drone, but is articulated into phrases: the traversal breaks into sections, and each section sounds as a musical sentence. The phrase boundaries come from the same structure that orders the image — so the articulation heard is not a rhythm imposed from outside, but the image's own division.
For me the SlitSpace project is an experiment on the border between photography and abstraction, where visual and acoustic structures come together into a single condensed experience:
time becomes image, image becomes space, space becomes sound — and all of it returns to perception.